Végtelenül egyszerű, ám annál súlyosabb mérföldkövet tett le az underground történetében a The Stooges 1969-es bemutatkozó albuma. A lemez második számában Iggy Pop naiv, őszinte vágyakozásának tárgya szabadon behelyettesíthető kábítószerrel, nővel, David Bowieval és szinte bármivel amit csak szeretnél most, azonnal. Mindehhez minimális zenei körítés társul, három akkorddal és egy zongorabillentyűvel.

Émilie Simon 2003-ban ugyancsak bemutatkozó albumán dolgozta fel a dalt, bebizonyítva, hogy félmeztelen, izmos férfi felsőtest nélkül is működik a dolog.

Az 1987-es Strangelove a Depeche Mode egyik legismertebb száma, mely még azelőtt született, hogy a zenekar elhagyta volna szintetikus hangzásvilágát. A számhoz készült emlékezetes klipet Anton Corbijn rendezte, a szimbolikus megafon Martyn Atkins grafikusnak köszönhető.

Rhiannon Mair akusztikus folk rock stílusú feldolgozása egy furcsa játék is egyben: vajon valahogy így hangzott volna a dal az 1990-es Violatoron, ahol - sok DM rajongó megdöbbenésére - szerephez jutott a gitár?

A klasszikus Nirvana dal az 1993-as In Utero albumon hallható. Kurt Cobain egyszerre enervált és mély megfogalmazása azt a fájdalmat közvetíti, amikor nem elpusztítanak, csak használnak (kihasználnak) akaratod ellenére. Újra és újra.

A feldolgozás Lorelei Carlson sokat sejtető című ’Dopamine’ bemutatkozó anyagára került fel. A nemi erőszak az énekesnő értelmezésében sem feltétlen csak szexuális értelemben véve értellmezhető, ehhez a passzív beletörődéshez remekül illik a downbeat hangzás.

Az eredeti szám a Ramones 1976-os első lemezét zárja; egy Hitlerjugendben szolgáló srácról szól. Seymour Stein, a kiadó elnöke nem engedte az eredeti szöveggel kiadni az albumot (I'm a Nazi baby, I'm a Nazi, yes I am. I'm a Nazi Shatzi, y'know I fight for the Fatherland) ezért végül kisebb módosításokkal vették fel.

Ez a 2012-es feldolgozás Jessica és Jennifer Calvinnak, az amerikai Bleached alapító testvérpárosának köszönhető.